vers, idézet, glitter,szép történetek,pihenj, szórakozz

 

                     Ásó, kapa, nagyharang...

   Ócska panelházban dübörög a zene, a kábulat éjjelén tompulnak a fejek.

 Hol lehet már megint?

Csak egy gondolat, hisz tudja jól, hogy a párja megint kocsmában van.

Szól, az elhagyom a várost, s menne szívesen, de hiába mit tehet, hisz ott van három gyerek. Egyik sír, másik ordít, a harmadikat pedig szoptatnia kéne.

Nem tehet semmit csak vár, mint a pannonhalmi vár egyhelyben.

Hideg otthonban gyerekestől tör rá a magány, s vele a félelem.

Már megint egyedül, a férje biztos alkoholtól kába, nem is mondhatja el, ilyenkor hova is kívánja, mikor hazajön majd mindent összehányva.

Mi a baj, hol ronthatta el? Hisz egykor oly nagy volt köztük a szerelem. S most álmodik a nyomor, mikor egykoron még ott sétáltak kéz a kézben a Balaton parton. Ígérve egymásnak szépeket és jókat. Egymás fülébe sugdostak szerelmes bókokat. Mézédes éjszakák, ugyan hol vannak már?

 Az asszony gyötrődik, a férfi külön úton jár. Főzve legyen, minden ruha tiszta legyen, mosogatva is mindig el legyen!

Ezt hallja csak, ha választott párja néha otthon akad. Megteszi ő, hogy minden jó legyen, mégis a boldogsága a kocsmákban veszett.

Hiányzik neki a szerető szív, aki meleg karjával magához öleli, s közben kedvesen becézgeti. De nem hall ő kedves szót, és még az is bántja, hogy a felnövő gyermekei szintén mindezt látja.

S halványul az emlék, ami kedves volt és boldog.

Helyette marad a részeg kötekedő terror.

S kérdezi magától: vajon ő mire jó? Csak azért, hogy otthon robotoljon?

Eltűr ő mindent csendesen. Gondjával magára marad rendesen. S közben háborog a lelke. Vajon ezt érdemelte?

Olyan az élete, mint a kutyának, aki a minden éjjel holdba harapdálna.

Segítség nincs, csak a bilincs marad.

Mi lehet az oka? S arról álmodik, hogy majd holnap talán jobb lesz, s vele együtt alszik. Izmos testű vállán majd nyugodtan elpihen. Erre vágyódik és egy mosolyra, s jó szóra, ami neki nem jutott elég régóta.

De nem, ma sem lesz így, hiszen ma sincs itthon, s ezt még meddig tűrheti. De mit tehet, hisz őt választotta.

S Isten színe előtt is nyíltan felvállalta.

Tudja ő, hogy az ásó, kapa nagyharang válassza el őket.

S csak akkor lesz nyugta, ha majd a temetőben együtt nyugszanak egy nagy sírgödörben.

S mielőtt bárki azt mondaná: hagyja el örökre!

Csak az a válasza: nincs rá lehetősége...

A kínai parasztok a folyó partján, a rizsföldeken dolgoztak. Kemény, embert próbáló munka. Tűzött a nap, fülledt, párás volt a levegő. Épp az új rizspalántákat ültették el, mikor egyikőjük arra lett figyelmes, hogy valamit sodor a folyó. Kicsit közelebb mentek és látják, hogy egy öregembert visz a víz, de szemmel láthatólag az öreg nem csinál semmit. Még akkor sem, mikor a sebes áradat a folyó fenekére nyomja. Pár perc múlva meg újra feldobja a víz.

A parasztok otthagyták a munkájukat és szaladtak a sebes folyó partján, hogy majd botokkal és kötelekkel kihúzzák az öreget a partra. Mert azt látták, hogy az öregember él, csak épp nem próbálkozik kiúszni a partra, vagy inkább nem tud egyedül kijutni. A folyó sodrása erősödött, a parasztok a futástól és az egész napi kemény munkától hamar elfáradtak. A testet a folyó egyre gyorsabban sodorta. Lassan abbahagyták a rohanást és kifulladva a folyó partján a sziklákra ültek és nézték, hogyan sodorja el a testet a víz. Reménytelenül lemondtak a megmentéséről.

Kisvártatva arra lesznek figyelmesek, hogy csurom vizesen ugyan, de az öregember jön feléjük a parton, szemmel láthatóan semmi baja.

- Hé, öreg, hogyhogy itt vagy!? Hisz a víz elsodort téged, le és fel nyomott a habokban, és te semmit sem csináltál, még akkor sem mikor mi feléd nyújtottuk a botokat. Nem úsztál, nem küzdöttel az életedért. Hogyhogy mégis itt vagy és semmi bajod?

Az öregember elmosolyodott, s így szólt:

- A titkom rendkívül egyszerű. Türelemmel vártam a kedvező pillanatot. Amikor a habok feldobtak, akkor teleszívtam a tüdőmet levegővel, mert tudtam, hogy hamarosan le fog nyomni a víz. És mikor lent voltam a fenéken, akkor pedig nem aggódtam, tudtam, hogy ez az állapot nem tarthat örökké, és a víz hamarosan feldob a felszínre. Nem kapálóztam, mert tudtam, hogy a víz sodrása erősebb nálam és csak arra ügyeltem, hogy az áramlatokat jól kihasználjam, ne ütődjek sziklához, kidőlt fához. Azt is tudtam, hogy a folyó nem lesz mindig ilyen erős, ott lent a völgyben lelassul a sodrása és ott könnyűszerrel ki tudok jutni a partra. Ez az én titkom, semmi más. Mindig kihasználom az áramlat adta lehetőségeket, és aszerint cselekszem. Nem bánkódom, ha a víz lenyom, és akkor sem ujjongok, mikor a felszínen visz, hisz tudom, mindennek van kezdete és vége.

A parasztok csodálkoztak az öreg szavain, mégis igazat adtak neki. Egyedüli módja, hogy az életét meg tudta menteni az, ahogy így cselekedett. Elmondása szerint követte a benne lévő hangot.

Csak ülök itt az ablakomba és bámulom a holdat. Nem hallgatok semmit, most kivételesen a karomon sem nyitok eret. Már ahhoz sincs erőm. Csak ülök és nézem az eget. Olyan szép. Az ezüstös fénye mindent megvilágít éjjel, amit nappal a nap. Nekem a holdvilág mégis jobban tetszik. Sejtelmes és egyben oly szomorú. Mindent más színben tüntet fel, mint amilyennek reggel látjuk. Most sokkal szebb. Nem?... Te szereted az éjszakát? Én kiskoromba nem féltem a sötéttől, bár be kell vallanom, nem kedveltem annyira, mint most. A sötétség eltakarja a világ mocskát. Nem látszik a nagy rohanás, sem a veszekedés, a sikolyok szelik csak néha a levegőt. Fájdalmas és szívszaggató sikolyok. Amikor a lelkek, az elgyötört lelkek is szóhoz jutnak. Akik már nem bírják tovább. Akiknek minden perc, szenvedés, akik mindig összeomlanak... újra és újra. Nincs ki, megtartsa őket, senkire sem számíthatnak. És ha már nem bírják tovább... nos, igen. Megteszik. Aztán siratják őket a rokonok és a ,,barátok", akiknek mellettük kellett volna állni. Jó esetben. Van, amikor akkor sem veszik észre. Bár ez véleményem szerint akkor már teljesen mindegy. Nem? Mire megy vele az illető, hogyha gyászolják a halálát, de az életben le sem köpték? Persze, nem kap virágot. Az csak dekoráció. Jelzi, hogy gondolnak rá. Ezt is csak a többi gyászoló látja, ő már sohasem. Neki tényleg mindegy. Akinek meg tényleg hiányzik, ő a lelkében állít emléket az illetőnek. DE ha tényleg szerette miért nem segített neki? Miért hagyta meghalni? Talán nem szerette eléggé? Talán kevés volt? Nem tudott, esetleg nem bírt segíteni? Hát igen. Azt mondják, h a barátság mindent kibír. De ezt másképp is fel lehet fogni. I van akkor, hogyha az illető szenved... kimondhatatlanul szenved. Már csak a barátja kedvéért él, aki arra kérte: ,,Ne." Ez nem önzés részéről? Csak azért éljen, pontosabban haldokoljon, mert a barátja megkérte? Ha tényleg szereti őt, akkor el kellene engednie, ha már minden módon segíteni akart neki, de nem ment. Megfogni remegő kezét, melyben kés van, és átsegíti őt a másvilágra. Ha szereti, megtiszteli ezzel. Emléket állít személyének és örül, hogy ő már nem szenved.

Vajon nekem van olyan barátom, aki segítene? Ha megkérném, megtenné? Megfogná remegő kezemet? Mert egyedül nem megy. Egyedül, bevallom, félek. Élni nem bírok, halni nem merek. Hát élet ez?! Csak egy senki vagyok, aki feláll, csak azért, hogy újra és újra porba hulljon. Mert mindig megcsillan a remény kis szikrája, hogy lehetek még boldog, nevethetek önfeledten és van valaki, akire számíthatok, akit szerethetek, s aki viszont szeret... Olyan szép... álmok. Nem tudom megmondani, hogy hányszor hulltam vissza... számtalanszor. De akárhányszor is visszaesek... ezt nem lehet megszokni.

Tudod, mire számítsz, de minden alkalom olyan, mint az első... ha nem rosszabb. De ,,szerencsére" csak az fáj elviselhetetlenül, amíg leesel. Mikor már újra a porban vagy, az már elviselhetőbb. Ismerősebb. Az.

S mikor feltámad a remény... mikor újra érezni kezdesz... mikor újra nagy nehezen felállsz... mikor újra felveszed azt az elviselhetetlen terhet... mert látsz célt. A cél meg erőt ad... újra, reményt. És újra elindulsz az utadon, melyen a kövek a szenvedés kövei, a porból a te könnyeid által lesz sár, és mely egy sziklához vezet, amely mérföldkő, az életedben.

Tudom mi vár rám, hogyha újra felkelek. Tudom, hogy visszahullok. Tudom, hogy újra és újra meghal belőlem valami. Talán a lelkemből egy darab. Egyre nagyobb és nagyobb. Úgy fáj... Elviselhetetlenül és kegyetlenül kínoz, miközben elhal... S, mi marad a végén? Semmi. Ha a lélek meghal, minek éljen a test?

Én már évek óta haldoklok... minden átkozott nap meghal egy részem... DE ha jön a remény... újra feltámad, újra érez, újra él, hogy újra meghalhasson.

                          Hétköznapi csodák 

Mikor a gyerekek kicsik voltak a csend volt a nap ajándéka. Ilyenkor aludtak az egyébként nagyon élénk izgő-mozgó ,,rosszaságok".

 

Az évek teltek.

 

Miután felnőttek már sokszor voltam egyedül kint a tanyán. Ezekben az időkben is vágytam a csendre magam körül, mert számomra a csend megmaradt továbbra is ajándéknak.

 

Már idősebb fejjel rengeteg gondot és problémát megélve szükségem volt arra, hogy néha figyeljek önmagamra is. Az akarás még mindig megvolt bennem, de valahogy az erőm mintha fogyatkozott volna. A mindennapi hajsza engem is kezdett felőrölni, és nem fizikailag. A lelkem mélyén hatalmas csend volt. Nem jófajta csend, hanem a megszokás, az érdektelenség csendje.

 

Idő kellett ahhoz, hogy észrevegyem, szükségem van a csend hangjaira.

 

Mert a csend nem hangtalan. A csendben lelkünk életre kel. Felismerteti velünk álmainkat, vágyainkat, tévedéseinket. Ilyenkor megszűnik a külvilág csak a csend ˝beszél˝ velünk.

 

Életünk során rengeteg fajta csend történik meg velünk. A feszült várakozás idegtépő csendje. A kíváncsiság érdeklődő csendje. A fáradtság zsibbadt csendje. A remény várakozó csendje. Az akarás dacos csendje. A lemondás megadó csendje. A felszabadultság sóhajtó csendje.

 

És az a fajta csend, amikor azt szeretnéd, álljon meg az idő, ez a pillanat ne múljon el soha.

 

Sokszor éreztem ezt a fajta csendet a Tisza parton. Amikor azt szerettem volna, milyen jó lenne, ha minden így maradna, ahogy ott, akkor álmodtam. Azokban a pillanatokban számomra meg is állt az idő. Minden történést láttam vagy hallottam, de csak a képek peregtek előttem. A tudatom valahol máshol járt. Éppen figyelt egy belső hangra. Mert csak ezekben a pillanatokban tudsz figyelni önmagadra. Sorakoznak a hangtalan kérdések.

 

Újraéled elmúlt napjaid emlékképeit. Egyetlen szó sem hagyja el szádat, mégis beszélgetsz.

 

Még meg se fogalmaztad egyik mondatodat, már a másik tolakszik elő. Mert a gondolat gyorsabb a kimondott szónál. A hangtalan szó sem képes versenyezni vele.

 

Ezekben a pillanatokban sokat álmodozom. Nem kell nagy dolgokra gondolni, ezek a mindennapok aprócska álmai. Ezekben a pillanatokban, olyan vagyok amilyennek, szeretném magam, ezekben a pillanatokban nem köt gúzsba a tehetetlenség, ezekben a pillanatokban csak mosoly van és nevetés. Ezekben a pillanatokban tervek, álmok, vágyak kelnek életre. Azok, amelyeket racionális eszem egyébként nem engedélyez.

 

Teljes nyugalmat és megnyugvást adnak. És ezek a pillanatok mutatnak utat.

 

Ezekben a pillanatokban, mint a tikkasztó szárazság után érkező esőt a föld, szívod magadba az erőt, amellyel továbbhaladhatsz, és lelked szivárvánnyá változhat.

 

Figyelem a sirályokat. Érdekes eddig nem vettem észre őket, csak az utóbbi pár hónapban. Mindig legalább ketten vannak. A víz felett alacsonyan repülve zsákmányt keresnek.

Egyszer a közelembe csapott le az egyikük és kapott ki egy halat a vízből.

 

Na ezután kezdődött a hadd el had. Igyekezett elrepülni a zsákmánnyal de, a ˝társa˝ mindenáron meg akarta azt szerezni. Eszeveszett kergetőzés kezdődött.

 

Nem láttam mi lett a ˝csata˝ vége. Közben kapásom volt.

 

Hatalmas és nagyon szép szitakötőket láttam a víz felett. Óriási csalódás az, hogy ezeknek a színpompás kecses ˝lepkéknek˝ a szemet gyönyörködtető táncuk nem boldog násztánc.

Állítólag a hím szitakötő a legagresszívabb szerető. Szív alakban összekapaszkodott testük, egyáltalán nem a közös akarat násztánca.

 

Egy darabig azt figyeltem, hogy a süllő vagy balin elől menekülő kishal kikerült a partra. Figyeltem, hogy tud visszajutni.

 

Nagyon sok szürke gém van a parton. Alig lehet őket észrevenni, a kiszáradt fák és ágak között. De ott vannak, és ha észrevesznek, továbbállnak.

 

De ha elég csendben vagy, sok élménnyel gazdagodhatsz.

 

Van a túloldalon egy hely, amit valaki kifolyónak, más valaki befolyónak nevez. Fogalmam nincs mitől befolyó vagy kifolyó. Amit én tudok, mert sokszor láttam már az, hogy egy nagy agyagnyelv nyúlik ott be a folyóba. Természetesen tele van kérészlyukkal. Ettől az agyagnyelvtől megváltozik az áramlás, és a víz folyása. Az agyagnyelv előtt nagyon gyorsan szalad a Tisza, az agyagnyelv védelmében viszont nagyon lassú a víz, sőt visszafelé folyik. A víz nagyon mély. Azt mondják, hogy 10 méternél is mélyebb. Azt is mondják az öreg horgászok, hogy hatalmas pontyok, harcsák és még kecsegék is vannak ott.

 

Nem túl gyakran, de elevezek oda csónakkal én is. Egyik alkalommal, amikor ott pecáztam történt a következő dolog.

 

Korán mentem. Nem sok jót ígért a horgászat, mert valamiért nagyon csendes volt a víz.

 

Valahogy a halak mindent hamarabb megéreznek. Hamarabb érzik meg a szintváltozást, az áradást vagy apadást, hamarabb érzik meg a vihar közeledtét is, és nemcsak a lehűlést, hanem a felmelegedést is. Volt valami a levegőben, így semmi mozgás. Csak ültem és lestem ki a fejemből. Nem kellett a kapásra figyelnem, mert egy sem volt. Én magam is nagyon csendes lehettem, mert...

 

Ahogy nézelődtem a csónakból, lesve a vizet, tőlem balra egy ˝v˝-alakot láttam meg a víz tetején. Annyit már tudok, hogy ilyen akkor van, ha nagy hal jön fel, és ott úszkál.

Nagyon kíváncsi lettem mi lehet az. Most már nagyon figyeltem és igyekeztem nagyon csendben lenni. Érdemes volt. Szép lassan felém közeledett a ˝v˝-alak. Néha eltűnt, akkor csak egy örvényt láttam, ahogy fordult a hal, de utána nem messze az előző helytől ismét feljött és közeledett. Egészen közel jött a csónakhoz. Kézzel meg tudtam volna simogatni, ha mertem volna. Egy hatalmas busa volt. Én még ekkora halat ilyen közelről nem láttam. Egy ideig még ott maradt a visszaforgóban. Nekiment a zsinóromnak, de ez sem zavarta. Ilyenkor lebukott, de egy pillanat múlva már megint fent volt. Sokáig figyeltem. Aztán megfordult a fejembe, hogy ha egy ekkora hal elkapná a csalimat, mit is tudnék kezdeni vele. Erre a gondolatra azonnal kitekertem a pacámat.

 

Jól elvoltunk kettesben. A nagy busa és én. Ő lubickolt a visszaforgóban, én nézelődtem.

 

Aztán amikor elérte a gyors vizet, már nem láttam. Eltűnt a szemem elől.

 

Kecsege